A karcagi, mint általában a alföldi ember egészen a 20. század közepéig földből, vályogból építkezett. A vert- vagy vályogfalú épületeket nádtető fedte, és a 18. század második felétől folyamatosan küldözgetett hatósági til- tások ellenére a 19. század közepéig a kémények egy része is fából, vagy vesszőfonásból készült. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a tégla a lakóházak építésénél komolyabb szerephez jutott. A vertfalhoz és a vályoghoz kiter- melhető agyag nagy bőséggel állt rendelkezésre, ahogy a tetőfedéshez használt nád is, s a gazda vagy a cselédje egy nyáron kivethette az új épülethez szükséges mennyiséget. Ha nem akart vesződni vele, akkor megvásárolhatta, mert vályogvetéssel valamint tapasztással és egyéb sármunkával többen is foglalkoztak. (A 2. világháború előtt főként a cigány lakosság foglalkozott eladásra szánt vályog vetésével, úgyhogy ezt a munkát. Karcagon ma már ci- gány foglalkozásnak tartják, és az a nézet is tartotta magát, hogy a tapasztáshoz is a cigányok értettek a legjobban. Ma már nincsen ilyen foglalkozás a városban, sőt az déli és az északi külvárosok 1980-as években emelt lakóházai is zömmel szilikáttéglából készültek. Karcagon kihaló foglalkozások a vályogvetés és a tapasztás.)

A karcagi Kápolnás-halmon az 1870-es években előkerült templom tégla alapjai, és a temetéseknél alkalmazott téglák igazolják, hogy ezen a tájon már a 12–13. században égettek téglát1. A 16–17. századi Karcagon és a kör- nyékbeli falvakban egyedül a templomok készültek téglából. A tizenöt éves háború után újjáéledt Karcag egyetlen téglaépülete szintén az 1618 körül emelt református templom volt. Ennek építése és a különböző korokban végre- hajtott bővítései (1633-ban tornyot építettek hozzá, az 1670-es években fallal vették körül) jelentik a helyi tégla- készítés előzményeit. A település többszöri újjáépítése tüntette el a környékbeli téglatemplomok maradványait is, mert a karcagiak a romokat elbontották, a becses építőanyagot pedig a saját templomuk falaihoz használták fel.2

A Rákóczi-szabadságharc utáni békésebb időszakban gyarapodásnak indult, s az 1734. szeptember 10-én kelt vásártartási engedéllyel mezővárossá lett Karcagújszállás elöljárósága 1737-ben új városháza építéséről döntött. Ezzel kapcsolatban találjuk az első téglakészítésre vonatkozó bejegyzést a a város jegyzőkönyvében.3 Ebből az tűnik ki, hogy városban állandó téglaégető nem volt, a nagyobb építkezéshez szükséges mennyiséget alkalom- szerűen készíttették el, jelen esetben az agyag kiválasztásában és a kiégetésben is járatos fazekasmesterek segít- ségével. Öt esztendővel később új református templom építését határozták el „égett téglákból”. Forrásunk sajnos csak annyit jegyez meg, hogy ehhez megfelelő mennyiségű téglát égettettek, a falat Csermák Vencel debreceni kőműves és legényei rakták.4 Harminc évvel később a római katolikus templom építésekor készült elszámolásból már valamivel többet tudunk meg erről a tevékenységről, bár a mester nevét és illetőségét ezúttal sem hagyták ránk. A jegyzőkönyvi bejegyzés szerint 37 ezer tégla készítésében állapodtak meg, ezrét 2 Rft 16 krajcárért vették át. A szerződött mennyiségből 12 ezret kiégettek és „kiraktak”. Mivel azonban időközben kiderült, hogy a kő- műves csak a következő évben tudja a munkát elkezdeni, a többi 25 ezerről úgy határoztak, hogy az a jövő évig

„a‘ Kementzében maradna”. Utasítást adtak arra nézve is, hogy a kirakott 12 ezer téglát a bíró úr hordassa be a városba, rakassa össze és ”jól befedesse”, „hogy mind az el tékozlástúl, mind a‘ téli időnek mostohaságátúl éppen meg maradjon.”5

Az első téglavetők és a mellettük felépített égetőkemencék helyét ma már nem ismerjük, de mivel a város észak- déli oldalán találjuk a legtöbb régi agyagbányát és vályogvető gödröt, feltehetően ezek valamelyike lehetett az. Az 1700-as évek második felében az I. Katonai felmérés térképe a város nyugati szélén ZO (Ziegelofen) jelöléssel feltüntet egy téglaégető helyet (1. ábra).

1. ábra: Karcag téglavetője az I. katonai felmérés idején

Az említett városszél földrajzi nevei is a talaj megfelelő adottságairól árulkodnak. Északon található az Agya- gos kert és az egykori Agyagos lóger. Az ezzel déli irányban szomszédos Nagyvénkert nevű szőlőskert mellett

* A tanulmány hasonló címmel, rövidebb formában megjelent a Tisicum 2009(18): pp.198-208 évkönyvben (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szolnok)

volt a 18-19.században a fazekasmesterek agyagos gödre. A Nagyvénkert déli oldalán, a mai Marsi tónál szintén volt egy agyagkitermelő hely. 1772-ben a délnyugati oldalon három új kertet létesítettek. Ezek egyike később, a közelében lévő téglavetőről, a Tégláskert nevet kapta. A II. Katonai felmérés térképén (1860-as években) jelzett négy agyaggödör a bizonyítéka annak, hogy a városban nagy tételben folyt a téglaégetés (2. ábra).

2. ábra: Téglagyár a II. katonai felmérés időpontjában

A délnyugati városszélen találjuk a régi Közbirtokossági Téglagyárat, közismert nevén Kistéglagyárat, ettől délkeletre a „göd- rök köze” nevű vályogvető terület következik, valamint több más, mára elhagyott, tóvá lett hatalmas agyagbánya (pl. Bikás-tó), és legvégül az 2000-ig üzemelő Téglagyár mára szintén elhagyott telepe és bányái. A 3. ábrán fel- tüntettük az ismert téglagyárak helyeit: 1. a 18-19 században használt első téglavető hely a Tégláskert előtt, 2. az egykori Közbirtokossági Téglagyár (Kistéglagyár) területe (1856-1975), 3. több téglaüzem is szerveződött a 23. dűlőbeli agyagbányára. Itt működtek Décsei Lőrinc (11882?-1904?), Hein Antal (1906-1907), Áy Mihály (1907- 1911), Nagymagyaralföldi Téglagyár Rt. (1911-?) üzemei, az 1930-as években Adler Jakab tulajdona, 4. Dudás (Szabó) Bálint téglagyára (1906-1920-as évek), az 1930-as években Adler Jakab tulajdona, majd az 1960-as évek- ben a Május 1. Tsz üzeme, 5. Oroszi Imre téglagyára (1897-1909), 6. mára tóvá lett, részben feltöltött és beépített agyagkitermelő hely. Talán a Lőwy -féle gyár agyagbányája lehetett, 7. a Jónás Sándor és Kása József alapította (1809-1902), majd Jónás Sándor üzemeltette (1902-1910 körül) téglagyár helye Jónás S. „közlegelőbeli saját föld- jén”, később Éliás József (1918-1949) tulajdona, 8. a Calcium (1925-26), majd a Budapest -Szentlőrinci és Tatai Cserép és Téglagyár Rt, 1949 után a Karcagi Téglagyár telepe és bányagödrei (3. ábra).

3. ábra: Téglagyárak helyei és agyagbányái a város környékén - magyarázat a szövegben

A levéltári anyagból kitűnik, hogy az 1780-as évektől több olyan rendelkezés érkezett (pl. a tégla- vagy kőké- mények építéséről), amelyek végrehajtásához a megfelelő (ám igazán nem nagy) mennyiségű téglát mégiscsak biztosítani kellett, vagyis minimális lakossági igényekkel is számolni lehetett.6 A tanács eleinte időszakonként készíttetett bizonyos mennyiségű téglát, s amikor az elfogyott újabb mestert fogadtak és pótolták. Kisebb mennyi- ségben tehát mindig rendelkezésre állt a város által készíttetett tégla, aminek megvásárlását - a későbbi gyakorlat szerint – írásban vagy szóban az elöljáróságtól kellett kérvényezni. A tanács engedélyével, szabott áron a város- gazda utalta ki és vette át az érte járó pénzt.

Nagyobb mennyiséget csak a fentebb már említett nagy munkákra készülve égettettek. Ilyen nagyobb tétel készítésére fogadták fel 1790 tavaszán a téglavetőnek jelentkező Szabó András püspökladányi mestert. A vele kötött szerződés szerint minden tízezer tégla után járt neki két véka búza és két véka árpa megőrölve, ezer tég- lánként egy font (0,56 kg) hús, tízezer tégla után 4 font (2,24 kg) só, és. ezer téglától 1 frt és 42 krajcár készpénz, . A szerződésben azt is vállalták, hogy „fog a‘ Communitas minden Kemenczéhez két égető embert négy-négy napra vettetni (ti. biztosítani), azomba a‘ Téglának Kemenczébe való bé ‚s ki rakásakor elegendő Manualistakat (munká- sokat, segítőket) és tűzre valót adni. Szabó András... tartozik jó -féle téglákat vetni, a‘ Téglák pedig égetéskor fognak számba vétetni, a‘ rossz tégla … egy átalyába nem acceptáltatik.”7 Ez már többet elmond a téglavetés mikéntjéről. A munkabér például elárulja, hogy ez az nehéz munka egyáltalán nem volt túlfizetve. A megállapított fizetség méltányosnak látszik, de mert a szerződés tízezrekben beszél, biztosra vehetjük, hogy a mester nem egyedül, hanem két-három alkalmazottal (vagy családtaggal) együtt dolgozott. Egyedül ugyanis elég haladatlan munka volt. Ha a bányának új helyet jelöltek ki, akkor először is fel kellett vágni a gyepet, eltávolítani a téglavetéshez nem használható földet, egészen a megfelelő minőségű agyagrétegig. Ha ezt elérték, megkezdődhetett a kitermelés. Az agyagot a vetőhelyhez talicskázták, ott (ahogy a vályogot szokták) vízzel locsolták és kapával többször megvágták. Amikor az agyag megfelelő lett, verőasztalon, méretre készült formában kivetették. A kivetett nyers tégla napokig száradt, ha kellőképpen megszikkadt összehordták. Mivel egy-egy hirtelen feljövő zivatar gyakran a nyers téglák ezreit tette tönkre, a félkész terméknek színt állíttatott a város. Ha megfelelő mennyiség állt készen, megkezdődött az égetés. 1790-ben már több kemence is volt. Ezekben, amint az írás is mondja, két-két ember felügyeletével, a mester irányítása alatt négy napig folyt az égetés, mégpedig nagy odafigyelés mellett, nehogy a kelleténél több vagy kevesebb láng érje a téglákat. Ha az égetés befejeződött, pár napig hűlni hagyták a kemencét, azután történt meg a kirakás és a kazalba rakás, a városgazda vagy annak megbízottja jelenlétében, mert a sérült vagy hibás téglát nem vették át. Az égetéshez szükséges szalmát és nádat a város, vagy a megrendelő biztosította, mert olyan eset is előfordult ugyanis, hogy a tehetősebb birtokosok a nagyobb építkezéseikhez maguk fogadtak téglavető- és égető- mestert. Ilyen esetekben a téglákra a megrendelő gazdára utaló bélyeg került. Szerepi Nagy Attila, a Györffy István Nagykun Múzeum teremőre a múzeum épületének felújításakor, 1998-ban több 1790-es évszámmal megjelölt téglát talált. Ezek a darabok Szabó András égetőjéből származhatnak, szintúgy, mint a Horváth József gyűjtemé- nyéből Herczig Bélához került, ugyancsak karcagi, 1790-es évszámmal jelzett tégla8 (1. kép).

Az előbb említett Szabó Andrással márciusban kötöttek szerződést. Feltehetően a jobb idő beköszöntével, áp- rilis közepétől - végétől látott munkához. A tanácsjegyzőkönyv szerint augusztus 23-án az elöljárók százezer kész téglát vettek számba, de a kemencében még ismeretlen mennyiség várt égetésre.9

A református egyházközség és a városi elöljáróság két év múltán új templom építését határozta el. A régi épület elbontása után, 1793 tavaszán megkezdődött az építőanyagok beszerzése. A nagyszabású munkához Szilágyi Mi- hály debreceni, valamint Pálfi István és Huputzi András karcagi téglavetőkkel kötöttek egyezséget. A tételes elszá- molás szerint a téglavetés és égetés kisebb tételben még 1796-ban is folyt. A három mestertől összesen 1.221.300 darab téglát vettek át (de meg kell jegyezzük a ma is látható épületben ennél több van, hiszen az elbontott temp- lom anyagát is felhasználták).

Szilágyi Mihály (tükrös SZM, Herczig Béla gyűjtése, 2. kép) vetett 435.000 darabot, fizettek érte 818 forintot, Pálfi István vetett 647.400 darabot, (PI, Horváth József gyűjtése, 3. kép) neki fizettek 974 forint 36 krajcárt, Hu- putzi András vetett 64.900 darabot (4. kép), fizettek érte 110 forintot és 20,5 krajcárt. Téglára kiadtak összesen 1903 frt és 56,5 krajcárt, ami a 17.548 forintos költségnek 10,84 %-a volt.10

Húsz év múlva, 1813-ban - ismét az egyházközség indítványára – iskolaépítésbe fogtak. Az 1818-ra elkészült emeletes épülethez a téglavetők 508 ezer téglát készítettek, köztük évszámosokat is (5. kép), ezrét 3 váltóforin- tért.11 Az egyházi létesítmények építéséhez az egyházközösség gondoskodott tégláról. Ezeknek a jele összefordí- tott EK (Ecclesia Kardszag) ligatúra valamint a készítés éve, illetve domború E (Ecclesia) és KE (Karcagi Eklézsia) volt (6.–9. kép).

A 18. századi illetve a 19.század első felében Karcagon készült téglák jele Kv ( a K alsó szárából indul a v), Kv + évszám, (pl. 1820) vagy KV ill. KW (Karcag Város), vagy csak a készítés évszáma12 ( 10.-15. kép).

Ebből az időből van tudomásunk tetőcserép vetéséről. A cserepet, a hozzá szükséges drágább tetőszerkezet és a drágasága miatt miatt hosszú ideig háttérbe szorította a határban nagy bőséggel termő nád, illetve a középületek fedésénél hagyományosnak, megszokottnak mondható zsindely. (A tetőcserepet az iratokban eleinte cserépzsin- delynek is nevezték.) A cserép is a középületekre került fel először, és csak később, a tűzesetekben szerzett szo- morú tapasztalatok után kezdték ezzel fedni a módosabb házakat.13 A cserépvetőt az esetek egy részében külön szerződéssel fogadták fel, más esetben a téglavető készítette a görbe és az egyik végén lekerekített lapos (mai nevén hódfarkú) cserepet is. A téglavetésnél haladatlanabb cserépkészítést az iratok szerint kicsivel jobban megfizették, a görbe cserép pedig kifejezetten drága tetőfedő anyag volt.14

Úgy véljük, hogy a tégla- és cserépvetőket a 18-19. század fordulójának nagy építkezései idejétől fogadta fel évi rendszerességgel a városi elöljáróság. A téglának és a cserépnek az 1834. év eseményei teremtettek biztos és állandó piacot. 1834. május 23-án ugyanis óriási tűzvész száguldott át a városon, 618 lakóházat és 2000-nél több egyéb épületet pusztított el. Az új építési szabályok kihirdetésénél már látható volt, hogy az újjáépítéshez rengeteg téglára és cserépre lesz szükség, ezért erre a célra önálló pénzalapot hoztak létre. Júniusban két cserépvető mes- tert fogadtak, Mándoki András és Ködmön János személyében. Mivel a munkát ketten sem győzték, a szomszédos Kisújszállás, Kunhegyes és Kunmadaras - városokat is megkeresték, hogy küldjenek téglát és cserepet megvétel- re, amennyit csak lehet. Azt nem tudjuk mennyi építőanyag érkezett máshonnan, ám a töredékes adatok szerint a városi téglavetőből 76 karcagi lakos (az égett gazdák 12%-a) összesen 91.900 hagyományos téglát, 55.400 kémény- nek való téglát, 250 félhold téglát, 97.700 lapos és 995 darab görbe cserepet kért eladni. A téglának ezre 10 frt, a lapos cserép ezre 12 frt, a görbe cserép darabja 4 krajcár volt.15 Az építkezések a következő évben is folytatódtak. A tanács ekkor Mándoki András helyi téglás mellett a debreceni polgár „Tttes Somogyi Gábor úrral” is megegye- zett, hogy „minél előbb felállítandó épületben... mentől nagyobb mennyiségben cserepet vettessen és égettessen.” A város által finanszírozott tégla- és cserépkészítést ekkortól rendszeresen emlegetik a jegyzőkönyvek. Az évente termelt mennyiséget sajnos nem ismerjük, bizonyára még sokáig csak a helyi keresletet elégítették ki belőle. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Mándoki családnak ez az ága a későbbiekben, egészen a 20. század közepéig, a tégla és cserépvető mesterséget folytatta. A nagy előrelépést, az ipari, vagy inkább manufakturális jellegű gyártás alapjainak megteremtését a vasútépí- téssel jelentkező kereslet hozta el. A vasútépítő társaság 1854. májusában 500 ezer tégla vettetésére kötött szer- ződést a karcagi elöljárósággal. A szerződésben foglaltak szerint a város csak az agyagbányát és az égetőhelyet biztosította, igen jó pénzért, mert a tégla ezréért 2 pfrt 30 krajcárt kértek.16 A pályához és a vasúti épületekhez (pályaudvar, őrházak, raktárak etc.) sok építőanyag kellett, és mert a szállítás is biztosított volt, a vasút a későb- biekben is megrendelő maradt. Az építőanyagból befolyó jövedelem gyarapítására az agyagbányák felett tulajdo- nosként rendelkező Közbirtokosság 1856 tavaszán megszervezte az üzemszerű téglagyártást. Az új, és Karcagon a legelső ilyen vállalkozást az első feljegyzések „községi tégla és cserép üzlet”-nek, a téglakészítő színnel, szárítóval és körkemencével felszerelt manufaktúrát pedig már téglagyárnak nevezik az iratok.17

A tégla és cserépkészítés ügyeit addig az elöljáróság által néhány évvel korábban létrehozott felelős, a téglabiztos felügyelte. A 8000 pfrt befektetéssel és 1694 pfrt forgótőkével létrehozott téglagyár dolgait azonban a városgazda felügyelete alatt álló „téglagyár felügyelő”, a munka szakmai részét a téglamester intézte, s a kerületi kapitány az új beruházás pénzforgalmának pontos könyvelését is elrendelte. A tégla árának megállapításakor még a „munkálat- ban megkívánható épületek, szerszámok, igák és (a) tőke 5% Kamatja, a‘ béresek fizetése, ökrök tartása, az égetéshez szükséges szalma, nád” és a már említett két vezető fizetésének költségeit is figyelembe vették. Az árszabás szerint 1856-ban a tégla ezrét helybelieknek 13 pfrt-ért, a lapos cserép ezrét 15 pfrt-ért, a görbecserép darabját 6 pfrt-ért adták. Nem helybelieknek a tégla és a lapos cserép ára két forinttal volt drágább és darabonként 11 pfrt-ért vehet- ték meg a görbecserepet is.

Az üzemet a későbbiekben hivatalosan Közbirtokossági Téglagyárnak, illetve Karcag Városi Téglagyárnak nevezték, a Calcium Téglagyár megépülése után, az 1920-as évek végétől pedig Kistéglagyárnak (16-17. kép) vagy Birtokossági Téglagyárnak (bélyege tükrös BT, 18. kép) emlegették, és még manapság is ezen a néven ismerik a városban. Telephelye a Kisújszállási úton kifelé menet jobbról, a kertek és a Kiskulcsos városrész keleti széle között volt. A Karcag-tiszafüredi vasútvonal jóvoltából iparvágánnyal is ellátták. Az innen kikerült téglák bélyege KB vagy K B (KözBirtokosság), elvétve évszámmal együtt. Ebből a bélyegből többfélét is ismerünk. (19-31. kép) A vasút a termékek távolabbi értékesítését is lehetővé tette. Ily módon kerülhetett el Tiszadobra is egy itteni tég- la18. (32. kép) Az üzem államosításáig (1949) ezt a jelet használták, ám sajnos nem tudjuk, hogy egy-egy változat melyik időszakra volt jellemző.

A tégla iránti kereslet az 1870-es évektől folyamatosan növekedett, a karcagi téglagyártás igazi fénykorát azon- ban az 1890 körül meginduló, és az I. világháborúig tartó nagy építkezések hozták el. Ekkor épültek a főtér tér- ségének középületei (járásbíróság, gimnázium, leányiskola, ipartestületi székház etc.) több ipari üzem (malmok, villanytelep, víztorony) és nagyon sok lakóház. Az utóbbiaknál ekkorra már szokásba jött, hogy a vályogfalat téglaalapra építették, és a tetőfedésre használt nádat is sok helyről kiszorította a cserép. Lett tehát akkora piaca a téglának, hogy a „közbirtokosság körkemenczéje” nem tudott elegendő mennyiséget szállítani és megjelentek a vállalkozók által létesített cserép- és téglagyárak. Az első ilyeneket olyan birtokosok alapították, akiknek a földjén megfelelő minőségű agyagot lehetett kitermelni, és megfelelő anyagiakkal is rendelkeztek a munkabér biztosítá- sához, és a tüzelőanyag beszerzéséhez, mert a régi nádasok eddigre már nagyon kicsire zsugorodtak össze.

A városi Iparlajstrom szerint 1878-ban a Közbirtokossági Téglagyáron kívül Mándoki Gábor téglagyártó mű- ködött a városban. A családi hagyományok alapján létesült vállalkozás 1878-tól 1894-ig, majd 1902-1903. között működött.19 Az általa készített téglák jele az MG szignó. (33-34. kép)

Családi hagyomány, eredeti téglabélyeg és az Iparlajstrom későbbi bejegyzései igazolják Décsei Lőrinc gaz- dálkodó téglagyárának működését. Az üzem – amely 1882-ben már dolgozott – a gazda tilalmasi 23.dűlőben lévő földjén, a mai madarasi úti Takarmánygyárral szomszédos területen volt. A helyszínen még ma is láthatjuk az elgazosodott bányagödröt. Az itt készült téglák bélyege a DL és a készítés (?) évszáma (35.kép). A tulajdonos 1904-5 körül tönkrement, földje a bányával és az üzemmel együtt Hein Antal karcagi lakos kezébe került. Ő, az Iparlajstrom szerint 1906-ban kért és kapott engedélyt. „a 23. dűlőbeli saját földjén” lévő téglavető és égető elin- dításához. Az általa készített téglák bélyege HA, amelyből kétféle variációt is találunk (36-37.kép). A Hein-féle téglaégető alig több, mint egy évig működött, mert a hivatalos bejegyzés szerint 1907 márciusától Áy Mihály kapott engedélyt a 23. dűlőbeli téglagyár beindítására. Üzeme 1911-ig dolgozott, abban az évben „beszüntetés czímen” törölték az Iparlajstromból, és helyét azonnal a Nagymagyaralföldi Téglagyár Részvény Társaság vette át. Feltehetően Áy Mihály gyára bővült részvénytársasággá.20 Áy Mihálytól vagy a Nagymagyaralföldi téglagyár rt.-től származó bélyeget eddig nem sikerült azonosítani.

Tíz évig üzemelt Oroszi Imre téglagyára, aminek a beindítására 1897 végén kapott engedélyt. Az Iparlajstrom szerint az üzem a tulajdonos „Nagyvénkert melletti saját földjén” létesült. Ez ma a Marsi-tó és környéke, ahol a téglagyárhoz tartozó régi lakóház és néhány üzemi létesítmény maradványa még ma is látható, az elhagyott bányagödröt bozót borítja. Oroszi Imre üzemét 1909 januárjában törölték az Iparlajstromból.21 Az Oroszi-féle téglák bélyege domború OI, IO valamint pajzsot formázó alapban O betűbe írt I (38-41. kép).

Jónás Sándor és Kása József karcagi építőmesterek voltak a századfordulón. Az Iparlajstrom szerint 1898 má- jusában közösen indították el tégla és cserépégető vállalkozásukat Jónás Sándor „közlegelőbeli saját földjén”, a mai Kiskulcsos mögött (bányagödre az elhagyott és betemetett régi szeméttelep). Kása József hamarosan megválhatott ettől az üzlettől, mert a gyárat Jónás-féle téglagyárnak ismerik az iratok és az emlékezők, 1902-ben már teljes egészében Jónás Sándoré volt. Jónás az 1910-es években tönkrement, így került a téglaüzem 1918 körül a malom- tulajdonos Éliás Jakab tulajdonába. Éliás halála után özvegye vitte tovább az ipart. Az Éliás téglagyárat 1949-ben államosították.22 A megalakuláskor a gyár jele JK (Jónás és Kása, 42.-44. kép) volt. A későbbi, Jónás Sándor-féle üzemnek háromféle termékbélyegét ismerjük. Az egyik domború JS, a második markánsan kirajzolódó, a tégla- testbe süllyedő JS szignó, végül szintén ez a monogram, amely a két rövidebb oldalán lekerekített téglalapban lát- ható. Ez utóbbinál a süllyesztett mezőben a betűk domborúak (45.-51. kép). Az Éliás- féle gyár bélyege mélyített E, vagy EJ, valamint négy, ill. nyolcszögletű alapban lévő mélyített E betű (52.-59. kép).

A jelenlegi Kunhegyesi út baloldalán kezdődött a tilalmasi 25. dűlő. Ebben a dűlőben, az út legelején, az egyko- ri KÁTISZ ipartelep és a pálinkafőzde mögött volt Dudás Sz(abó) Bálint saját földjén létesített téglagyára. Annál többet, hogy a gazda 1906-ban kapott engedélyt a gyártásra, alig tudunk róla. Az 1920-as évek elején még Dudás- féle üzemként működött, de a 2. világháború előtt – az emlékezet szerint – már, mint Szentannai- féle téglagyár dolgozott. Az 1960-as években a karcagi Május 1. termelőszövetkezetnek volt ott téglagyára.23 A felsoroltak közül csak a Dudás-féle bélyegeket ismerjük. Ez a téglába nyomódó DB szignó. (60. kép)

1907-ben jegyezték be a város 2. világháború előtti történetének legnagyobb téglaipari (egyben legnagyobb ipari) vállalkozását, Lőwi Ármin és Stern Henrik gőztéglagyárát, hivatalos nevén a „Karczagi Agyagipar, Lőwi és Társai Czég” -et. Valódi nagyüzem volt. Az 1910. év eredményeiről és eseményeiről összeállított Polgármesteri jelentés szerint évente rendszeresen 600 munkást foglalkoztatott. 1910-ben további öt, kézi erőre berendezett téglagyárat tartottak nyilván, s ez a hat üzem összesen 1000 embernek adott munkát. (Úgy tűnik, hogy a többi tég- lagyár átlagban 80 munkást foglalkoztatott, ami azt mutatja, hogy idényjellege ellenére is komoly vállalkozás volt egy ilyet vinni.) A gőztéglagyár telepe bizonyára a város déli oldalának valamelyik, mára szintén (horgász)tóvá változott régi agyagbányája térségében keresendő. 1914-ben fejezte be a munkát. Bélyegét nem ismerjük.24

Csíkos János 1909. január 11-én kért engedélyt téglagyára beindításához, amit január 28-i kelttel meg is kapott. Egyebet nem is tudunk róla, a téglagyár helye felderítésre vár. Téglabélyegét nevének egy pajzsból kiemelkedő kezdőbetűi alkotják25 (61. kép).

Ugyanilyen ismeretlen ma már Fleischmann Sándor téglagyára. Ezt 1912 decemberében jelentette be a tulaj- donos, s egyetlen évig működött, mert 1914. január 22-én „beszüntetés miatt” törölték az iparlajstromból.26 Innen származhat a Bíró Endre által Karcagon gyűjtött SF monogramú tégla (62. kép).

Soós Adorján a karcagi Ipatestület történetéről írott könyvecskéjében mindössze az 1923-24. évek állapotai és a helyi gyáripar taglalásánál említi meg a téglagyárakat: „öt téglagyárunk sok munkást foglalkoztat, de a vállalatok közül majdnem mindegyik, még az iparvágánnyal felszerelt közbirtokossági téglaégető is anyaghiány miatt csaknem

holtpontra jutott.”27 Az építkezések évekre megtorpantak, s a tüzelőhiánnyal és a drágasággal küszködő téglagyá- rakat a megrendelések elmaradása súlyos helyzetbe hozta. Ezt tetőzte, hogy 1926-ban nagy és erős üzem, a deb- receni székhelyű Calcium Téglagyár települt Karcagra. Ennek a telephelyét, bányáját és a mészégetőjét a szolnok- debreceni vasútvonal és a Füzesgyarmati országút mellett létesítették. Az 1927-ben kiadott karcagi címtárkönyv a működő üzemek között sorolja fel.28 Egyelőre egyetlen téglabélyegét ismerjük (63. kép). Ugyanez az üzem az 1928. év elején a Budapesti, Szentlőrinci, Tatai Cserép és Téglagyár Rt. tulajdonába került, mert az Iparlajstrom, 1928 áprilisi keltezéssel, mint ezen cég karcagi ipartelepét veszi fel a gyárak közé. Eddig a Calcium utódjának nem ismerjük a bélyegét. (Gecse Albert jegyzékében szerepel ugyan egy adat „Karcag: mindkét szélén cakkozott keret- ben süllyesztett nagy S, bal oldalt négy kis kör”, de ilyen bélyeg ez ideig Karcagon és környékén nem került elő).29 Az említett címtárkönyvben a „Téglagyártók” rovatban a Calcium Rt., a Közbirtokossági, Éliás Jakab üzeme,

a madarasi úti Adler-féle üzem, a Mezőgazdasági, Ipari és Kereskedelmi Rt., valamint Csáki és Margittai Tégla és Tetőcserép Gyára szerepel.

Adler Jakab a város egyik legmódosabb (gabonakereskedő és földbirtokos) vállalkozója volt. Az Iparlajstrom utólagos (nem hivatalos) bejegyzései szerint az Áy Mihály- és a Dudás-féle üzemek kerültek a tulajdonába. Ezen kívül semmit nem tudunk erről a vállalkozásról. Az Adler-féle üzem(ek) bélyege négyzetalapból kiemelkedő AT (Adler Téglagyár ?) szignó, illetve mélyített, egymásra írt AT (64.-66.kép). Csak a neve maradt fenn Csáki és Margittai téglagyárának. Feltehetően valamelyik korábbi létesítésű üzem helyét vette át. A Mezőgazdasági, Ipari és Kereskedelmi Rt. a címtárkönyv szerint a Medgyesi utcán volt. Ez a város közepe és valamikor valóban volt itt egy építőanyag és tüzelőanyag kerekedés. Gyártással nem foglalkozott.

Az 1928-ban kezdődő gazdasági válság és a következő, építkezések szempontjából eléggé eseménytelen időszak tovább gyérítette a karcagi téglagyárakat, mert 1949-ben a Karcagi Városi Téglagyárat (Kistéglagyár), a Budapes- ti, Szentlőrinci, Tatai Cserép és Téglagyár Rt. Karcagi Ipartelepét és az Éliás-féle üzemet államosították. A többi üzem ekkor már nem működött.

Az 1950-es évektől két karcagi téglagyár működött. A Karcag Városi Téglagyár (a Kistéglagyár) kemencéiben 1974-ben volt utoljára égetés, bár a nyerstégla készítés még az év telén és a következő év tavaszán is folytatódott, de a kiszáradt téglákat már a Füzesgyarmati úti (egykori Budapesti, Szentlőrinci, Tatai Cserép és Téglagyár) tégla- gyárban égették ki. A Karcag Városi Téglagyárnak egyetlen téglabélyegét ismerjük (67. kép), és az sem gyakori. Bi- zonyára egészen rövid ideig használtak termékbélyeget, később pedig teljesen megszűnt a karcagi téglák jelölése, a megkérdezett téglagyári dolgozók immár egyáltalán nem emlékeznek erre a szokásra. A Kistéglagyárat az 1970-es évek közepén bezárták, épületeit mára nagyobbrészt lebontották. A Füzesgyarmati úti üzem még az 1990-es évek második felében is dolgozott, de az új tulajdonos 2000 körül bezárta azt is. Ezzel megszűnt. Karcagon a több mint 200 éves hagyományos iparág, a téglagyártás.

Köszönetnyilvánítás:

A szerző köszönettel tartozik a Monarchia Bélyeges Tégla Gyűjtők Egyesülete, - jelesül Bíró Endre (Bucsa), Herczig Béla dr. (Baj), Horváth József (Veresegyház), Kádár József (Budapest), Kovács György (Karcag), Kovács

S. László (Berekfürdő), Tóth János (Nyíregyháza), - tagjainak és szimpatizánsainak az adataik, fotóik, dokumen- tumaik és információik rendelkezésre bocsátásáért.

--------

1. Kovács László, 1998.
2. A régi romokból kitermelhető téglamennyiséget még 1771-ben, a karcagi római katolikus templom építésekor is számba vették, de a terepbejárás után kevés hasznú vállalkozásnak ítélték és lemondtak róla.
3. SZML Karcag város levéltára Tjkv. 1737. május 19. „Téglák(na)k vetések ‚s Égetések determináltatott és minthogy a‘ Fazekasokkal való alku ‚s egyezés el is végeztetett.”
4. Elek György 1995:59.
5. SZML Karcag. város levéltára. Tjkv. 1772. október 4.
6. A felsőbb szervek szorgalmazták pl. a fakémények lebontását és téglakémények építését, de megkezdődött a kutak kitéglázása is.
7. SZML Karcag. Város levéltára.Tjkv. 1790. március 28. 142.
8. Horváth József (Veresegyház, időszakos berekfürdői lakos) gyűjtése, őt illeti köszönet az adat átengedéséért
9. SZML Karcag város levéltára Tjkv. 1790. augusztus 23. 390. sz.
10. Elek György 1995: 77. Megemlíthetjük még, hogy az építtető a munkabér mellett még szerszámokkal is kisegítette a téglavető- ket. A munka kezdetén, 1793 áprilisában például három talicskát, négy kapát, talicskának való deszkákat és egy „partvágót” vettek a részükre. A hagyomány a Zuglóger felé vezető úton, a Tiszafüredi vasútvonalon túl látható régen elhagyott, begyepesedett nagy gödörről azt tartja, hogy azt a református templom építésekor nyitották, ott vetették ki a templom tégláit. Kiss Károly (78 éves) karcagi lakos közlése.
11. Elek György 1994:57.
12. Karcagon más helyekről 1832 évszámokat viselő téglák is előkerültek (Szerepi Nagy Attila közlése)
13. SZML Karcag város levéltára Tjkv. 1819.június 7. 335.sz. Varró János nótárius a „tűzi veszedelem által leendő többszöri károso- dásai eltávoztatása végett cseréppel kívánván házát fedetni”, ezért 20 ezer cserepet és 500 téglát kér.
14. SZML Karcag város levéltára Tjkv. 1818. június 4. A 437. és 438. sz. pontok szerint ekkor Kónya Sámuellel tettek alkut cserép- vetésre, ezer darabtól 15 forint készpénz, két véka búza és két icce kása fizetéssel. A város 150 cserepet 5 forintért adott el.
15. Elek György 1990: 87. A szerződés szerint Mándoki András a tégla ezrét 3 forintért és negyedvéka búzáért, a cserép ezrét 4 forintért és 1 kila (47 liter) búzáért készítette. In.: Karcag város levéltára Tjkv. 1834. 425 és 426.sz.
16. SZML Karcag város levéltára Tjkv. 1854. május 11.103. A szerződésben kikötötték, hogy az agyagkitermelő helyet nem „lyuk- kalva imitt amott”, hanem tervszerűen feltárva kell használatba venni. A munka beszüntetése után pedig az a gödröt a munka során keletkezett selejttel be kell tölteni, visszahúzni rá és elegyengetni az eltávolított termőréteget, el, végül muharral vagy más hasonló maggal bevetni.
17. SZML Karcag város levéltára Tanácsi és gazdasági jkv. 1856. április 27. 153., de l. még a 234, 293, 294, 296, 297,304, 331.338, 395.396, 538 sz.
18. Tóth János gyűjtése; az adat átengedéséért köszönet illeti
19. SZML Karcag Város levéltára R.259.sz. Iparlajstrom I. 1878-1912.
20. SZML Karcag Város levéltára Iparlajstrom 1906. és 1907. évek, valamint Kovács S. László berekfürdői lakos, a Décsei család leszármazottja közlése. Más adatközlő úgy tudta, hogy a háború után, 1946-ban, Szabics István karcagi lakos tulajdona vagy bérlete volt.
21. SZML Karcag Város levéltára Iparlajstrom D. köt. 1912-1923.
22. SZML Karcag Város levéltára Iparlajstrom 1898,1902, 1918-1925 évek.
23. Kovács S. László berekfürdői és Sz. Nagy András karcagi lakosok közlése.
24. SZML Karcag Város levéltára Iparlajstrom, valamint SZENTESI TÓTH Kálmán 1911.15. Mivel ebben az időben épült a vá- rosháza, feltehető, hogy a munkálatokhoz a helyszínre fuvarozott 704 ezer tégla legnagyobb része a gőztéglagyárból származott. A nagy munkáslétszám feltételezte kapacitással elképzelhető, hogy Lőwi, távolibb piacokra is szállított.
25. SZML Karcag Város levéltára Iparlajstrom 1909.
26. SZML Karcag Város levéltára, Iparlajstrom 1912.
27. Soós Adorján 1925. 146.
28. Csontos Lajos 1927.15.
29. Gecse Albert: Adattár, Budapest- Kőbányai Helytörténeti Gyűjtemény, kézirat
    
    

Felhasznált irodalom:

Csontos, Lajos (összeáll., 1927): Karcag R.T, város kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtárkönyve. Karcag, 1927. 65.p. Elek, György (1990): A „nagykun Kardszag Várossa tűz által esett romlásáról” és a megégett városrész újjáépítéséről (1834- 1835). In. Jászkunság XXXVI.(1990) 5.sz. 84-93.

Elek, György (1994): A karcagi Györffy István Általános Iskola története (1712-1962). In. Iskolánk története. Karcag, 1994.

64. p.

Elek, György (1995): A karcagi templomépítés története 1793-1798. In. Zounuk: A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 10. Szolnok, 1995. 55-86.