Előtörténet

A Békéscsaba környékén elterülő területeken a kerámiatermékek gyártása ősidőkre vezethető vissza. Az itteni agyagásványt már az alföldi Körös-kultúra is hasznosította a rá jellemző – legtöbbször félgömb alakú – lábasok és nyakas edények előállítására.

Az ókorban a kerámiatermékek készítését az asszírok, babilóniaiak, perzsák és görögök már fejlett módon űzték. A rómaiak a téglagyártást a provinciáikban is meghonosították. Hazánkban is általuk terjedt el. Aquincumban, Savariában, de minden településükön, erődítményükben gyártották az égetett téglát az általuk telepített kis teljesítményű boglyakemencékben.

A középkorban már olyan jó minőségű téglákat gyártottak, hogy a kőben szegény vidékeken várakat is emeltek belőle. Jó példa erre a Békéscsaba közelében, Gyulán felépített és a mai napig fennmaradt gyulai vár. A tégla gyártását ekkoriban egyszerű eszközökkel, kézi erővel végezték és az égetés is kis teljesítményű boglyakemencékben történt. A városban a téglavetés és -égetés a 18. században már minden bizonnyal elterjedt volt, ezt bizonyítja, hogy 1802-ben a terület birtokosai földesúri jogokra hivatkozva taxát kezdtek szedni a téglák után. 1840-től a település már téglaéget mestert is alkalmazott, 1845-ben már 10 125 db téglát készítettek. A lakosság taxáltatása 1848-ig tartott (Erdmann 1991). Iparszerű téglagyártásról azonban az 1830-as évekig nem beszélhetünk.

Az első magyarországi téglagyárat, amelyik ipari méretekben folytatott termelést, Drasche Henrik bécsi téglagyáros alapította az 1838-as pesti árvizet követően. A 19. században bekövetkezett általános ipari fellendülés során a téglagyártás is forradalmi változásokon ment keresztül. A kézi téglavetést leváltó, először lóval hajtott téglaprés mellett 1858-ban egy német mérnök, Friedrich Eduard Hoffmann (1818–1900) megalkotta a róla elnevezett körkemencét, ami forradalmasította a téglaégetés folyamatát.

A téglagyár építése¹

A téglagyár alapításához 1907. évben Bohn Mihály, nagykikindai és zsombolyai téglagyáros 68 kat. h. földterületet vásárolt Békéscsaba délnyugati részén, Erzsébethely városrészen. Ugyan ezen évben békéscsabai bankokban több százezer korona pénzösszeget helyezett el a gyár felépítésére. A frissen vásárolt területen a munkálatok 1908. év kora tavaszán kezdődtek. Kijelölték az első körkemence helyét, kimérték a területet a téglaveréshez és felállítottak egy tábori kemencét. Az előmunkálatok május hónapra készültek el. Nagy mennyiségű téglát vertek kézi eljárással, amit a szabadban szárítottak és a tábori kemencében égettek ki. Ezekből a téglákból épült a körkemence. Az építkezéshez szükséges faanyagot helyi fakereskedőktől vásárolták meg.

Az első 120 méter hosszú Hoffmann-féle körkemence építését egy zsombolyai építési vállalkozó végezte. A kemence építésével párhuzamosan gyártulajdonosi lakást és irodát is építettek. Még ebben az évben elkészült a stabil gőzgéppel felszerelt gépház és a cserépprésház is.

1908 őszére az első kemence építése befejeződött. A kemence égetőtere fölött két szintes műszárítót alakítottak ki a kemencéből eltávozó hő hasznosítására. Ez a későbbiekben biztosította a kerámiatermékek egy részének időjárástól függetlenül történő szárítását. Megérkeztek Zsombolyáról az ún. „revolver” cserépprések is. Mivel a körkemence kéménye nem készült el, a kézi vetésű téglákat boglyakemencékben égették. Az így kiégetett téglára a következő évben építendő másik körkemencéhez volt szükség. Egy artézi kutat is fúrtak a gyár területén a gőzgép lágy vízzel való ellátása céljából.

A gyár tulajdonosa még ebben az évben a Kereskedelemügyi Miniszterhez fordult kérelemmel „A Békéscsabai Gőztéglagyár Társaság” részére az erzsébethelyi telephelytől a MÁV állomásig építendő iparvasút engedélyeztetéséért. Az engedélyt a kereskedelemügyi miniszter a vármegyei közigazgatási bizottság bejárása alapján 1908. november 5-én engedélyezte. A közigazgatási bejárás jegyzőkönyve szerint az építkezést 600 mm-es nyomtávolsággal, 5–7 kg-os Vignol sínekkel, fa keresztaljakkal kell megvalósítani. A forgalom elindítása után a sínek igénybevétele cm2-enként az 1000 kg-ot nem haladhatta meg.

1909-ben elkészült a másik, ugyancsak 120 méter hosszú körkemence is, ami az elsőként építettel azonos tervek szerint, annak szinte tükörképeként épült meg. Elkészült az iparvasút is, így megszűnhetett a vidéki rendeléseknek parasztszekéren, a MÁV közforgalmú rakodóterületére történő lassú és nehézkes szállítása. Ekkoriban azonban igazi jelentőséggel még a helyi eladások bírtak. A vidéki szállítások csak napi 1–2 kocsirakomány tégla feladását jelentették. Ebben az évben készült el a stabil gőzgép végleges behelyezése. A transzmissziók is elkészültek, így megindulhatott a gépi erővel való gyártás. A felépült gyár képét a korabeli levelezőlapok megőrizték számunkra (1. ábra).

1.ábra: A téglagyár korabeli képeslapon

A téglagyár technológiai lánca az első években a következők szerint épült fel: A külszíni agyagbányákban kézi fejtés (kubikolás) történt, amit 20–30 bányász végzett. Az így kitermelt agyagot lóvontatású kisvasút segítségével szállították be a tégla és cserépprésekhez (2. ábra).

 2. ábra: Lóvontatású csillekocsik a Bohn téglagyárban

Az egy darab tégla- és négy darab cserépprést transzmissziós hajtással hajtotta meg a présház közepén elhelyezett szénnel fűtött stabil gőzgép. A frissen préselt téglát és cserepet ezek után vagy a kemencék fölött kialakított műszárítóba, vagy ugyancsak kisvasúttal a gyártel-

ep területén kialakított szárítószínekbe szállították. A szárítást követően a műszárítókból teherfelvonó, a szárítószínekből vasút segítségével történt a száraz kerámiatermékek kemencéhez való szállítása. A Hoffmann-féle körkemencéket szénnel fűtötték, amit a MÁV rakodótól csillékkel szállítottak a felhasználás helyére. Az égetést követően a készterméket a kemence előtti térre rakták le osztályozás céljából. A gyár udvarán a helyi vevők számára értékesítés is folyt, a szállítást lovas szekérrel végezték. Vidéki szállítás esetén az iparvasúttal szállították ki a terméket a nagyvasúti rakodóig.

A téglagyár története az államosításig

Még 1909. évben újabb szárítószínek építése vált szükségessé, majd az 1910. év folyamán növelték a cserépprések számát. A gyár ebben az évben téglából 3 millió, cserépből pedig 8–10 millió darabot termelt, mint az nyugdíjasok emlékei alapján Szigeti L (1968) tudatja. 

Az 1911. év nagy változást hozott a Bohn gyár életébe. Bohn Mihály az addig szokásos cserepekkel ellentétben dupla hornyolású, nagyméretű cserepet tervezett. Ez a cserép a később fogalommá vált „253-as Bohn Patent” néven lett ismert.

Az új cserép hamar betört a piacra. Eleinte idegenkedtek tőle, de az ácsok hamarosan rájöttek az előnyeire és ettől fogva maguk a mesterek ragaszkodtak hozzá. Ebben az évben 4 millió téglát és 12 millió cserepet termelt a gyár. Az új cserép sikere miatt a tulajdonos a cseréptermelést helyezte előtérbe (3. ábra).

3. ábra: Cserépkihordás

A termelés felfutása azonban nem tartott sokáig. Először az 1912-ben a balkáni háborúba katonának behívott dolgozók miatt csökkent a termelés, majd az első világháború következtében esett vissza a termelés a felére. A férfi dolgozók 80%-át behívták katonának. A nyers tégla termelést leállították, csak az égetést folytatták a meglévő készletig, de az is akadozott. Problémát jelentett a késztermék fuvarozása, mivel az Államvasutak a vagonokat katonai célokra használta. A kieső munkáslétszámot nőkkel pótolták, a gyár azonban csak részleges üzemeléssel termelt. A munkáslétszám

feltöltésére egy évvel később orosz hadifoglyok érkeztek, így a gyártást, ha korlátozott termelékenységgel is, de fenn tudták tartani. Az 1916–’17-es évek során azonban a termelés tovább csökkent. A szárítószínekben lókórházat rendeztek be, ami miatt a termelést időszakosan le is kellett állítani. Érkeztek ugyan újabb hadifoglyok, de ezeket az általános élelmezési problémák miatt sem etetni, sem ennek megfelelően dolgoztatni nem tudták. 1917-ben mindössze 1,5 millió téglát és 3 millió cserepet gyártottak. Ebben az évben a lókórháznak berendezett szárítókban az alomszalma meggyulladt. Az erős szélben rövid idő alatt még a szárítók is leégtek. A lókórházat megszüntették. Az 1918-as évben a termelés ugyan megindult, de az építkezések teljes leállása és az élelmiszerhiány miatt válsággal küzdött. A nyár végére a termelés teljesen leállt.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a termelés újraindult, a későbbiek folyamán azonban ismét akadozni kezdett az anyagellátás. Április 24-én a román hadsereg bevonult Békéscsabára. A gyárba visszatérő Bohn Mihály megindította a termelést, de ez nem tartott sokáig. Július 29-én az I. sz. kemence fölött kigyulladtak a műszárító fa szerkezeti elemei és a kemence pár óra leforgása alatt teljesen leégett. A termelő berendezés biztosítva volt, a biztosítási díj kifizetése után megkezdték a helyreállítási munkákat és a kemencét a következő év elejére eredeti állapotába állították vissza. A termelés azonban addig csak egy kemencében folyhatott. Az évi termelés legfeljebb 800 ezer tégla és 1,5 millió cserép lehetett.

Az 1920. évben az inflációtól való félelem miatt megindult az építkezési kedv. Az emberek keresték az építőanyagot, hogy szabaduljanak a papírpénztől. Bohn a termelés bővítése érdekében a gépi gyártás mellett kézi téglavető munkásokkal is készíttetett téglát. Az év rekord termeléssel zárult (7 millió tégla, 13 millió cserép), és ez a szám az elkövetkezendő években tovább növekedett. A növekedést nagyban elősegítette, hogy 1922-ben kotrógépet állítottak a bányába és ezzel megszűnt a kézi agyagbányászás. A felfokozott termelés olyan méretű tőkefelhalmozást eredményezett, hogy Bohn 1923 és 1926 között Szolnokon egy új téglagyárat épített fel.

1927-ben Bohn Mihály betegeskedni kezdett, ezért legkisebb fiát, Józsefet (4. ábra) hívta segítségül, aki eddig a Budapesti Bohn téglagyárban tevékenykedett. József sokat változtatott a termelést illetően. Bevezette a gyár területére és a rakodóra a villanyvilágítást, kiépítették az üzemen belüli távbeszélőt.

 4. ábra: Bohn József, a gyáralapító fia

 1928–29 években pedig újabb kotrógépet állítottak munkába és emellett egy nagyobb teljesítményű gőzgépet is beszereztek. Ezek következtében a termelékenység további 10%-ot javult. A munkáslétszám az 1924-ben volt 500 főről 1000 főre emelkedett. 1929- ben Bohn Mihály szabadalmat nyújtott be „Berendezés közös füstgázelvezető csatornához kapcsolt több égetőkamrával bíró égetőkemencékhez, különösen körkemencékhez a fáradt hőnek előnyösen szárítási célra való hasznosítására” címmel². Találmányai még inkább kedvezővé tették a kemencék fölött kialakított szárítók tulajdonságait. A gyár 1930-ban részvénytársasággá alakult. Ekkor már Bohn Mihály betegsége miatt teljes egészében a fia vezette a gyárat.

A nagy gazdasági világválság évei alatt az építkezések teljesen leálltak. Elbocsátások kezdődtek, a termelés 50%-kal esett vissza. A válság végével 1934-től újra megindult az építőanyagok iránti keres- let. A termelékenység elérte a régi szintet. A mérnökként alkalmazott Kirchknopf István vezetésével modernizálták a gyárat. Az iparvasúti anyagmozgatás terén ekkor tértek át a lóvontatásról a villamos vontatásra (5. ábra).

5. ábra: A gyár udvara a villamos vontatás bevezetése után

1935 és 1938 között a kisvasúti síneket teljesen kicserélték, az egész gyárudvart mérnöki szintezéssel kiegyenlítették, a II. sz. kemence alatt évenként jelentkező vizet elvezették, amivel jelentős szénmennyiséget takarítottak meg. 

A II. világháború kezdetén az anyagbeszerzés az anyagok zárolása miatt nehézkessé vált, emiatt a termelés is jelentősen visszaesett. A nehézségeket fokozta, hogy 1941–42 években az építőanyagokra zárolást rendeltek el. Emellett egyre több dolgozó kapta meg a behívóját. 1943- ban a gyárat az épület helyreállításokhoz szükséges építőanyagok biztosítása végett hadiüzemmé nyilvánították. Az évet a gyár nagy veszteséggel zárta. A következő év szeptember 21-én több hullámban Békéscsabát is bombázták. A gyárat ugyan találat nem érte, de a termelés leállt. Október 6-án Békéscsabára bevonult a szovjet hadsereg, majd kezdetét vette a romeltakarítás. 1945 évben a termelés nem indult meg. Az ősz folyamán élelmiszerekért lehetett a téglagyárban termékeket vásárolni a meglévő árukészletből. A tulajdonos a háború utáni kezdeti időszakban a termelés felfuttatását és a gyár bővítését irányozta elő. Megvásárolta a közeli versenytársat, a Suk és Wagner téglagyárat, de ezek után rövidesen bekövetkezett az államosítás.

Az téglagyár története az államosítás után

Az 1948-ban bekövetkezett államosítást követően határozat született a megye téglagyárainak üzembe helyezésére, amivel a békéscsabai téglagyárat bízták meg. Az ’50-es években megépült az üzemi bölcsőde és napközi, továbbá a 32 személyes munkásszállás. Az 1956-os forradalom idején a gyár termelése átmenetileg szünetelt. Ezen kívül jelentősebb esemény nem történt.

1958-ban számos nagy ívű fejlesztés indult meg a gyárban. Erőművet, benne új kazánt és turbinaházat építettek. A turbina egy nagy teljesítményű generátort hajtott, ami lehetővé tette a présgépek egyedi hajtásúra való átállítását, a gőzgépet és a transzmissziós hajtást leszerelték. Az éles gőz villamos energiát termelt, a fáradt gőzt szárításra használták fel. Ennek során a kemence felett kialakított szárítókban áttértek a thermo-ventillátoros szárításra. Megszüntették a villamos vontatást, helyettük MIB és Zetor motoros vontatókat alkalmaztak. A Zetor motoros mozdonyokat a gyár maga építette saját műhelyében. Figyelemre méltó, hogy az 1958. november 4-én elvégzett felmérés

szerint a békéscsabai I-es és II-es számú téglagyárban 44 db mozdony, 1191 db iparvasúti kocsi futott a 67 km hosszú vasúti hálózaton. A gyár területét teljesen átszőtte a kisvasút hálózat (6. ábra).

 6. ábra: Térképrészlet (1965–66)

47 km tartozott az egykori Bohn gyárhoz. Az üzem ekkor már saját öntődével is rendelkezett. Az újítások lehetővé tették, hogy 1967-ben már 73 millió égetett téglát és 67 millió égetett cserepet gyártott az egykori Bohn valamint a Suk és Wagner gyár.

1969-ben hosszú tervezés után az I. számú téglagyár II. sz. kemencéjében üzembe helyezték a Miskolci Tüzeléstechnikai Kutatóintézet által kifejlesztett gázégőket³. Ettől fogva rohamléptekben folyt a gyár gáztüzelésűre való átállítása. Mivel Békéscsaba távol esik a hazai szénlelőhelyektől, a szénköltségekre jelentős szállítási költség rakódott. A gáz olcsóbb és tisztább megoldásnak bizonyult. A költségek csökkentését pedig az új gazdasági mechanizmus is előirányozta. Gáztüzelésűre állították át az erőművet is, azonban az éjszaka jelentkező villamos energia többletet az áramszolgáltató 1970-től nem vette át. A gázra való átállás miatt az üzem gőzigénye is csökkent, ezért az erőművet 1981-ben leállították.

A ’70-es évek elején az egykori Suk és Wagner-féle téglagyárból egy modern, alagútkemencével üzemelő gyárat alakítottak ki, a Bohn téglagyár viszont egyelőre alapjait tekintve változatlan formában üzemelt. 1982-ben azonban statikai okok miatt le kellett bontani a Bohn II. sz. kemencéjét, majd 1986-ban a teljes üzem leállt. A gyár megszűnésének oka elsősorban a gyártási technológia természetes elöregedése, a megújulási készség hiánya volt. Már 1968-tól kezdve foglalkoztatta a gyár vezetését a bővítés gondolata. Az ekkoriban életbe lépő „új gazdasági mechanizmus” megkövetelte a termelés bővítését, az önköltség csökkentését, a nehéz fizikai munka kiváltását. A volt Suk és Wagner gyárban felépítettek egy alagútkemencés téglagyártó üzemet, az alsóvégi tehénlegelőn pedig felépült az ország addig legkorszerűbb cserépgyára. Az egykori Bohn téglagyárban is vezettek be technológiai újításokat, amik azonban nem hozták meg a várt eredményeket, az alapvető gyártási folyamatokban nem hoztak változást. A gyártás korszerűsítésére elegendő hely sem volt. Problémát jelentett az is, hogy az alapanyag lelőhelyek egyre messzebb kerültek a telephelytől, megnyúltak a szállítási útvonalak. Ilyen körülmények között a gyár nem tudott lépést tartani a korszerű üzemekkel.

A jelen és a jövő kérdései

Miután a Bohn téglagyár majdnem nyolc évtizedes működés után abbahagyta a termelést, a területe elhagyottá vált. A rendszerváltozás után a megmaradt I. sz kemencét és a kiegészítő létesítményeket különféle vállalkozások vásárolták meg (7. ábra). 

 7. ábra: A téglagyár megmaradt kemencéje ma. Benne bútoráruház és élelmiszer üzlet.

A körkemencében jelenleg Coop raktáráruház és bútoráruház üzemel. Bár a területen a téglagyártás megszűnt, az egykori gyár egyes részei ma is üzemelnek. Üzemel az egykori üzemi konyha, a téglagyári műhely és meglévő árukészletét még árulja a válság következtében bezárt öntöde is. A téglagyári műhely korábbi profiljának megfelelően téglagyári gépeket gyárt, zömében exportra.

A megmaradt téglagyár és a visszabontott, de létező és tekintélyt parancsoló kéményei ma is hozzátartoznak Békéscsaba városképéhez. Méltó megőrzésükre azonban úgy tűnik nincs lehetőség. Az üzem területének egykori egységét a vállalkozások közötti felosztás miatt visszaállítani ma már nehézkes, hovatovább lehetetlen volna. Abban csak reménykedni lehet, hogy város tervezése során a döntéshozók nem elpusztítandó szégyenfoltot fognak a gyárépületben látni, és talán a jelenleginél méltóbb funkciót kaphat az épületegyüttes.

A téglagyár termékei

A békéscsabai téglagyárak termékei az adott korra jellemző szabványtermékekből álltak. A korábbi gyártmányokról csak kevés, az államosítás utráni időkből jóval több információ áll rendelkezésre. A később összeolvadt Bohn valamint a Suk és Wagner gyárak termékeit színük és mélyítésük alapján meg lehet különböztetni, de nem lehet tudni, hogy a két csoport, a szögletesen és oválisan mélyített közül melyik gyártmány melyik gyárhoz tartozik. A mélyítésben mindkét esetben különféle számok olvashatók, amik jelentéséről eddig csak találgatások láttak napvilágot. Míg a cserepek hátoldalán jól olvashatóan megtalálható a gyártó, mind a Bohn, mind a Suk és Wagner esetében, a téglagyártás során nem ügyeltek ennyire a megkülönböztethetőségre, ezért ez a kérdéskör még további kutatást igényel.

Végezetül álljon itt – nosztalgiaképpen – a gyár termékeiről néhány kép.

1. kép: Mélyítésben domború Bohn felirat Lelőhely Arad (fotó Bugyi Attila)

2. kép: Domború Bohn Patent 253 Békéscsaba (fotó Halász Imre)

3. kép: Domború Suk Wagner és Társai Békéscsaba, Csabai Gőztéglagyár Társaság (fotó Halász Imre)

Felhasznált irodalom:
1. Erdmann Gyula (1991): Csaba társadalma, gazdasága és önkormányzata 1772–1848 – in.: Békéscsaba története I. kezdetektől 1848-ig. – szerk.: Jakovich B. Dénes–Erdmann Gyula, Békéscsaba, 1991. pp. 521–724.
2. Szigeti Lajos (1968): A Békéscsabai Téglagyár 1908–1968 – Békés Megyei Nyomdaipari Vállalat, Gyula
3. Zelenyánszky András (2005): Erzsébethely Jamina regénye – a szerző magánkiadása. Sirályka Nyomdaipari Kft., Békéscsaba, pp. 124.
4. A Békés Megyei Levéltár Bohn téglagyárral kapcsolatos térkép és iratanyaga

 Monarchia BTE: Jeles téglák, jeles emlékeink. A III. és IV. Bélyeges Tégla Napok előadásai című kiadványban megjelent cikk.